Mára suhanó szél vagy létemben,
ki néhanapján azért beköszön,
kacér mosollyal megkocogtatva
szívem beragadt, poros ablakát.
Lásd, még mindig örömmel engedlek
hajlékomba, vadul tépem a zárat
és te, mint rakoncátlan gyermek,
mikor bors-szemnyi szabadságot nyer,
orrodat mindenhova bedugod:
"Látod, fehér lettél" nevetek
s te évekként, hajamba tüsszented
az arcodon díszelgõ lisztet.
"Nem igaz, hisz a te fejedre
havazott az elõbb!" kacagva szöksz
és én hiába próbálom magamról
leseperni a jelet, illanó mosolyod
végleg tincseim közé fonja a telet.
Miklós Imola