/Figyelem! A most következő verset csak erősebb idegzetűeknek ajánlom./
Hogy hova szállt tova a pusmogó-susmogó moraj?
Hova sétált léglábon a disputa át?
Hova szárnyalt, mint ingerült, haldokló denevérraj?
Meglátogatta az ebédlő csarnokát,
Az ebédlőt, mely akár a hall, hatalmas volt, s kihalt,
Akár temetőkert leghátsó szeglete;
A szürke szín élő metaforájával áthidalt
Sírbolt-forma roppant terem épülete
Megnyitotta hívogatón baljós ajtószárnyait,
Invitálva engem, s a számos suttogót.
Eltolt-húzott székek seregének csikorgásait
Hallottam csak, és semmi szépet, semmi jót.
„Hívatlan!” – így szólt az egyik öblös árnyékhang felém
Némi zord élccel éter-torka mélyében,
S őt követte egy másik: „Távozz, idegen!” – s mint refrén,
Kiáltoztak az asztal mindkét végében.
„Menekülj, míg nem késő!” – kérlelt az egyik kedvesebb,
„Mit keresel itt?” – érdeklődött egy halkabb,
„Tűnj el, vagy széttéplek menten!!!” – dühöngött egy zsémbesebb,
„Menj...” – s ekképp ciripelt egy lakonikusabb.
Ám mielőtt ajkam feleletre nyithattam volna,
A nagy ajtószárnyak újfent kivágódtak,
A neszezés abbamaradt, mintha elvágták volna,
Amint belibbent néhány különös alak.
Testnélküli fekete frakkok lebegtek be lassan
Fehér nyakkendővel testetlen nyakukon,
Rozsdás étkezőkocsikat toltak be komótosan,
És aztán étel termett a tányérokon;
S felforduló gyomorral hátráltam egy ajtó felé,
Orrom megcsapta a halál bűzös szaga,
Ahogy letették az étkeket a fantomok elé:
A sok bomló, rothadó döghúst; egy kutya,
Mit tán dörgő tehervonat ütött el a síneken;
S egy láda patkánytetem – pincéből talán,
Hol méreggel arattak a rágcsáló-életeken;
S egy foszló tehénfej, mely csak nézett bután...
Távoztam, sietve, de még hallottam a csámcsogást,
Villák és kések csikorgását csontokon,
Nem létező lidércszájak adta mohó nyámmogást,
Ahogy élősködtek a bús halottakon.