Gondolatok harca
A százados hosszan
a homályba messze...
nadrágszíját megeresztve
- néz a semmibe.
Nyálkás csomóban
megoldhatatlan végzés,
verejtéket szülő prés.
- méz a serblibe...
A gondolat kiutat
keres de hiába.
Órák csigalába
csoszog csodára várva.
Keze remegve matat,
vállán tört cérna rostja...
rangjától megfosztva,
sorsában megalázva.
Néz az opálon át
a semmi hófehér ajtajára,
mely mögött emlékek világa,
vágyak feslett leple várja.
Tétova mosolyát
beszippantja a múlt
öröklétbe fúlt
mesepalotája.
Repítik sebzett szárnyai...
Napszőtte óceán kékje,
tobzódni hívja a mélybe
egy őrült végső lebegésre.
Megelevenednek álmai:
Bohóchal fésüli át
tűzkorall vöröslő lokniját,
búvóhelyéért cserébe.
Barna kagylót csókol,
szürcsöli sűrű nedvét,
s a víz alatti rét
megnyitja mélységes fekhelyét...
Kilépve önmagából,
ócska porhüvelyének
búcsút mond végleg
az eltékozolt lét.
A százados hosszan,
roskadt gerincével
vigyázz-t vezényel,
- amit sosem tudott...
Egy utolsót dobban
gyáva bátorsága,
hideg pisztolya reszket a mába,
eltörölni a holnapot.