Egyszer egy tavaszt, napfényt imádó,
Pöttyökkel ékes, tarka imágó
Kárhoztatva könnyűvérű párját,
Nyír kéregre írta memoárját.
Hogy lehetett ily hiszékeny, dőre?!
Okuljon az utókor belőle!
Bábként tengődött ő nem is régen
Selyemszálakból szőtt börtönében.
Gúzsba kötve, kényelmetlen pózba’,
Nem élhetett mindig begubózva!
Cellájából önmagát kirágta,
Vígan röppent a szabad világba.
Lebbenve szállt, mint a pitypang pelyhe,
Hívta a fény, óvta virág kelyhe.
Nézte magát a tavi tükörbe’,
Lepkekislányt udvarolva körbe.
Nagy a világ, legalább tíz hektár,
És a virág mélyén ott a nektár!
Boldog volt ő, szerelemmel telve,
Dolgozott a hosszú pödörnyelve.
Együtt nyalták-falták már a mézet,
Míg a neje szépen lepetézett.
Ám, de Isten tudja, hogy mi okból -
Hernyók keltek ki a tojásokból.
Pillangónkat ette már a méreg:
Honnan e sok szőrös, ronda féreg?
Mért nem tojt a kedves neje szépet?
A kis ribanc! Biztos félrelépett!
2010-09-07