Kísértetpalota XI. rész: A szolgaszállások
Írta: Hullocsillag Dátum: Szeptember 11 2010 08:58:23

---

Gy

Egyre lassabban, egyre halkabban, majd végül néma:
Akképp kattogott, mint szívverés, a kastély,
Lassúdva – bizton ugyan, de tompán -, s akár moréna,
Mit gleccser hagyott hátra, mint levedlett héj;

---

Teljes hír

---

Vén Idő Úr tovább biceg, mint sétapálcás apó,
S követik egymást rohanó másodpercek,
Akár tavaszt a nyár, nyarat az ősz, s őszt a téli hó;
S mint fa odvában a haldokló szú perceg,

Egyre lassabban, egyre halkabban, majd végül néma:
Akképp kattogott, mint szívverés, a kastély,
Lassúdva – bizton ugyan, de tompán -, s akár moréna,
Mit gleccser hagyott hátra, mint levedlett héj;

Az Idő tovább mozgott, de én maradtam, és féltem,
Egyedül, a sötétben, tudván: menni kell,
Mert míg a biztonságos borospince-percben éltem,
Addig hagyott a reménypaplan Idő el.

Egyedül maradva, mint kisujj, indultam el újra,
S rettegtem, mikor csap le rám a palota,
Mint villám sokkolta lélek rezzentem minden zajra,
Mert mint koponyák szemén néző golgota,

Úgy nézett rám a tömör, nehéz, eleven sötétség.
A pincéből, mint lassan pusztuló virág,
A szolgák szállásai nyíltak – s mint ellen-tüzérség,
Mit retteg az egész globális nagyvilág,

Úgy lapult meg minden sarokban-szegletben a veszély,
S feszült meg izmaiban ugrásra készen,
Akár szörnyben megtestesült vicsorgó agyarú éj;
S a jeges borzongás testet öltött lészen.

Ám nem ugrott üvöltve rám a sarokból vérbősz rém,
Nem kaparta kísértet a szürke falat,
Nem kúszott elő az ágy alól szellem, mint füstörvény;
Üres volt a tér a szobák árnya alatt.