Kora nyáron történt, a lombos fák között,
Tavasz zsenge színe csillagot ötvözött,
Álltak megújulva, dús-terebélyesen,
Tükröződött a fény viasz leveleken.
Büszkén rázogatták kóc-koronájukat,
Fenséges termetük az ég felé kutat,
Azt suttogták a táj nélkülük űr, semmi,
Hiszen itt minden csak tőlük fejedelmi.
Izegtek-mozogtak fennhéjazták maguk,
Nem lenne hűs sehol, ha itt mi nem vagyunk,
Pompás díszünk vonzza körénk a népeket,
Táncolunk és festjük az őszi képeket.
Águnkon madár ül, levelünk közt fészkel,
Ébreszti a reggelt, este így enyész el,
Szellőn ringatózunk, álmaink tengerén,
Magvainkból bújik a dajkáló remény.
Estétől reggelig, hosszában csak mondják,
Széltében kongatják rengeteg harangját.
Egyszer a föld mélyből búsan hang tör elő,
Szél szava is eláll, lélegzet-dermesztő.
Nekünk is járna ám hála és köszönet,
Hallatszott fel onnan egy furcsa felelet.
Lett is sivalkodás, ki lapul ott alul,
Ki emeli hangját ilyen váratlanul.
Ki mer szembeszállni, vakmerően merész,
Zúg az erdő menten, kevélységük lenéz,
És újra hallatszik, dörmög a hang alant,
A Gyökerek vagyunk - a föld majd meghasad.
Táplálunk a földből ti fák benneteket,
Testvérek lennénk vagy tán idegenek?
Ne feledjétek el tőlünk lesz a bőség,
Minden egyes levél, mi nektek dicsőség.
Tudjuk minden évben megérkeztek, igaz,
Új rügyet bontotok, ha jön az új tavasz,
De ha egyszer elhal, elszárad a gyökér,
Akkor nem lesz többé, se fa, se fán levél.