Késő éjszaka bámulok ki az ablakon,
Fáradt vagyok, de szememre nem jön álom.
Üres tekintettel nézek fel az égre,
De nem fogok fel semmit, csupán csak látom.
A csillagok közönyösen szikráznak az égen,
És a csend, mint sűrű köd, terjed szét az éjben.
Szellő rezdül, hűvösen-lágyan megsimogat,
Kellemes borzongás fut végig rajtam.
Érintése emlékeket ébreszt bennem:
Simogatásokét, miket Tőled kaptam.
A szellő rezdülései, mint suttogó szavak,
Miket Tőled hallottam, úgy hallatszanak.
Hirtelen remegés fut végig minden porcikámon,
Az arcod, mint látomás tűnik fel az égen.
Szívem a torkomban dobog, testem megmerevszik,
Moccanni sem tudok, csak babonázva nézem.
Nem is mozdulnék, nehogy eltűnjön e kép,
Mely számomra oly kedves, oly gyönyörű szép.
Szemed fénye, mint távoli csillagok tüze,
Az éj sötétjén át rám ragyog,
De nem érzem melegét, mert a távolság
Oly félelmetes, hogy szinte megfagyok.
Mintha egy csillag lennél valóban,
Mit nem érhetek el csak az álmomban.
Kezem nyújtanám feléd, de szétfoszlik a kép,
S csak a csend és a magány marad.
A szellő simogatása jeges ujjakká változik,
S gonoszan sziszegi: Csak maradj magad!
Mellkasom szúró forróság árasztja el,
Agyam lázasan dobol: Nem veszíthetlek el!
Mennyire szeretlek? Elmondani nem tudom,
A szó kevés ahhoz, hogy visszaadja.
Az érzés, mi vele jár, leírhatatlan,
De oly csodálatos, szívem ahogy elárasztja.
Enélkül minden értelmetlen, üres, vigasztalan:
Ha ez eltűnik, eltűnök én is, nyomtalan…
(Budapest, 1992.)