MŰTÉT
Ma reggel újra nézhetem
a kórház szép fehér falát!
Szemben pár festménymásolat,
és függöny őrzi ablakát.
Infúzióm lassan csepeg,
ólomlábú a rút idő!
Kanülre kötve senyvedek,
türelmetlenség egyre nő!
Pár perces műtét lesz csupán,
de felhajtás, az van vele!
Ha reggel nincs az inzulin,
infúzió se kellene.
Pokolba is! Már úgy unom,
hogy mozdulatlanul legyek!
Jó lenne már rágyújtanom!
( A nővér persze integet. )
Úgy érzem, már évszázadok
teltek, míg végre én jövök.
Műtőasztalra feljutok ,
zsibbasztó tű karomba bök!
Csöndben, szorongva hallgatom,
ahogy kér ollót és szikét.
Közben nincs semmi fájdalom,
de érzem, hogy most vágja szét!
Másfél óráig elfarag!
Bennem meg zsong a félelem!
Utána végre tűre kap,
és összevarrja rossz kezem.
Felsóhajtok : - Hát ennyi volt!
- Ezen már végre túl vagyok!
A gond csak az, hogy nem hajolt,
feszítik még a varratok.
Így hát most balkézről eszek,
azzal simítom asszonyom!
De így is szépen elleszek,
amíg majd rendbe jön karom.
(2010-10-06)