Mikor egy kerek,
fényes
fehér
korong
létezik az égen,
ablakodon bekukucskál,
mosolyog,
körülötte narancssárga,
aranysárga minden,
a falevelek rozsdás színű
rokokóba váltanak,
ecsettel sem festhetnéd
szebbé a tájat.
A vízben még tükörképét
nézegeti a cserje,
gyönyörködik magában
a vizet ivó gerle,
de még a jéghegy is olvadozik,
élvezettel nyeli a Nap utolsó
sugarait,
mintha égne az egész
mindenség,
pedig csak a Nap jelzi:
reggelre megjövök ismét.