Gondolkodom.
Borostás arcom a tenyerembe támasztom,
/Rodinra kacsintok: barátom mégis legyen kompozíció,
álljon a pokol kapujában a Gondolkodó !/
Lustán figyelem az időt, csak "úgy" vagyok,
talán valami nagy csodára várok,
kezemben egy jéghideg sör,
minden jó - csak a senki létem gyötör.
A képzelet és fantázia kézen fogva viháncol,
/meg egy légy is a poharam szélén táncol/.
Keresek, kutatok és sehol egy gondolat,
valami elűzte a szép színes álmokat,
rozsdásan kattog az idő /melegszik a söröm/,
magamon vigyorgok? /na, ez se nagy öröm!/.
Plafonon pókháló, alszik fenn a pók,
/gyere szerencse-bogaram/...mindjárt elalszok,
tudom a pók nem bogár,de tetszik a hasonlat,
most amúgy is fél-álomban írom a sorokat,
sörömből elszállt a szénsav /szívemből a fájdalom/,
/elítéltek?...nem baj...vállalom/.
Létezik egy pont, mikor már nincs hova,
amikor már béna a kéz, már nem is tétova,
mikor már megáll a mozdulat, s vele az értelem,
és előkapod a szótárt - mit jelent a szerelem?
rágod a definiciót /meg hozzá szikkadt pogácsát/,
és csak élvezed a semmi nyugalmát.
Talonban az ász, az osztó ravasz,
keveri a kártyát, látod minden mozdulatát,
s mikor tizenkilencre mindig filkót kapsz, tátod a szád.
elindulsz tovább, mert léted sok dimenzióban létezik,
s mikor a vakvágány végén életed a semmibe ütközik,
és a nincs-továbbból mégsem lesz elmúlás,
kinyitod szemed, rám nézel, s amit látsz nem más,
mint hogy számról letörlöm a sörhabot,
és szemétbe dobom ezt az összefirkált papírlapot.