Ős ösztönök kohójában izzok.
Nukleáris indulatok lángja,
fröccsen szét a kormos világba.
Rádióaktív felhőben járok,
szétsugárzom önmagam.
Voltam, de nem leszek,
anyagom a kozmoszba vész.
Távoli ősködök titkos ösvényein,
a végtelen semmibe megyek,
én az anyagtalan.
Ős sejt voltam, kicsiny.
Meleg mocsárba dobott,
egy forrón szökkenő ár,
és én ott megmaradtam,
mint süppedő mocsár!
Hiába nőttek jéghegyek,
fenékig fagytak a folyók,
eltűntek az évezredek
és az évmilliók.
Lassan elolvadt a jég,
hátára vett egy hullám
és lebegtem lassan Dél felé!
Ott kezdődött a küzdelem!
Hitvány testvérek harcra keltek,
hogy osztozzanak testemen!
Attól fogva évmilliókig,
meg kellett védenem magam.
Voltak éles karmaim,
volt hústépő fogam.
Voltak gyilkos éjszakáim
és rettegett nappalom!
Hús volt az eledelem
és friss vér az italom!
Itt vagyok most, társa e világnak,
mely bölcsőm és melyből vétettem.
De most már nem ellenségem,
de testvére lenni sem tudok!
Bensőmben izzó indulatok
szikrát spriccelő tüzében,
a Lét tanúja vagyok.