Gyávaként taposom az iszapot,
mint semmirekellő és ostoba,
ki senkit baráttalan el nem hagyott,
mellette mégsincs több ember soha.
Lucskos, nedves a föld, és benne jár,
akinek nincsen kitaposott út,
aki csak így helyben tocsog és vár.
Sok vizet tárol a szeretet-kút,
tán nekem ád egy cseppet belőle,
hogy ne kelljen szomjazva itt állnom,
s iszapban sóvárogni felőle.
Nem kell búsan szeretre várnom...