Doberdói ballada
IV. Ének
Sóhajok közt száll az ének,
Nincs vége a vérengzésnek,
Csípős füstű cigaretta,
Feszültségek oldozója.
Eközben a vert olasznak,
Segítséget ad az antant,
Francia és brit csapatok,
Enyhítik a súlyos gondot.
Összehangolt offenzíva,
Beindul a halál gyára,
Tüzérségi lövegeik
Gyilkos magvaikat vetik.
Hátrálni sajnos nincs hova,
Az áradt folyó tajtéka,
Elsodorja a hidakat,
Vele együtt fiainkat.
Ki nem a tűzharcban hala,
Öli az ellen szuronya,
Ha valaki menekülne,
Belefullad az örvénybe.
Vége a csatának lassan,
Százezer fiunk odavan,
Elpártolt a jószerencse,
Seregünknek szinte vége.
Mind, aki életben maradt,
Isonzónak partja alatt,
Állásait elfoglalva
Vár egy újabb viadalra.
Sor erre már itt nem kerül,
Békekötésen pecsét ül.
Isonzói harctereken,
Meghaltak, úgy négyszázezren.
Ének szól a költő lantján,
Virág nyílik a hős hantján,
Keserűen zengő dallam,
Messze árad kis hazámban.
Isonzónak vize felett,
Búsan tovaereszkedett,
Karszthegységben a kősziklák,
Most is zengik fájó hangját.
Albert Ferenc 2010.