Megint robog az élet,
és nem mondom,
hogy félek,
pedig már többször
vakvágányra tévedt
és ha nem nyújtom kezem,
nem kapaszkodom,
elnyel a füst és a korom,
boszorkányköröm tüze
amit magam köré gyújtok,
mert mindig vannak gyújtópontok
és én jó érzékkel
közéjük rontok.
Testemen szépen összegyűjtöm őket,
mint óraüveg,
amelybe vízcsepp tévedt,
és addig káprázik a fénybe
míg
elpárolog a földi léte!