Hétmérföldes csizmámban
Az Isonzótól a Piave folyóig
Mélyből törő vágytól
messzire indultam,
Karpát-medencéből egy távoli honba.
Tartozom magamnak,
hősök emlékének,
kopott csizmámban, így szlovén földre érek.
Júlia-Alpoknak
hegyeit áthágván,
részegítőn hat rám a krajnai látvány.
Erősebb a tudat:
vajh, mi a szándékom?
Hőseink sírjait keresem, kutatom.
A nagy háborúban
sokan odavesztek,
császár parancsára harcolniuk kellett.
Isonzó folyónak
völgye lett otthonuk,
távol a hazától, porladóban csontjuk.
Egyen sírköveik
mállanak porladva,
munkálkodik rajtuk az idő vasfoga.
Fű hajt ki hantjukon,
s millió virág,
nyugalmukat őrzik délceg, büszke fák.
Kőből rakott gúlák,
beszédes keresztek,
szobrok, márványtáblák hirdetik tettüket.
Csak idegen nyelven,
mely elszomorító,
de itt ritka vendég a magyar látogató.
Emlékezvén rájuk
koszorúm leteszem,
mécsest is meggyújtom a központi helyen.
Sírhantjaik után
fel a harcterekre,
szikrát szóró karszton, napfénynek tüzében.
Futó, s lövészárkok,
bomba, aknatölcsér,
melyet hajdan borított dicső honfivér.
Burjánzó természet,
mi övé, belakta,
tűző nap, kemény fagy, a drága vért felszítta.
Bunker sötétjéből
nedves dohszag árad,
penészes falai, bár beszélni tudnának.
Előttem a szent zóna,
kijár a tisztelet.
Védő, támadó itt egyformán elvérzett.
E véráztatta föld
ma csendes és nyugodt,
virágos a halálrét, hol géppuska tarolt.
Lágy hangú madárdal,
bús tücsökzenekar,
nyugalmat sugallnak örök altatóval.
Doberdó fennsíkján
mint egy ékszerdoboz,
kicsinyke kápolna köszönti a vándort.
Véres harcok között
épült Isten háza,
dicső katonáink két keze munkája.
Magyar golgotának
eme stációján,
rovom tovább utam a Piave folyónál.
Montello lábánál
seregünk elvérzett,
senki nem állított nékik itt emléket.
Kegyeleti hálám
a folyóra mutat,
szelíd sodrásába dobom koszorúmat.
Könnyező szemekkel
kisérem az útját,
a vibráló messzeség elnyeli kontúrját.
Utamnak itt vége,
elmém megnyugodott,
hőseink emléke lelkembe ivódott.
2010. Albert Ferenc