Tompává szürkült falak között
sorjázó barna gerendák alatt
néma sikoly verődik
ide-oda,mint félrevert harang.
Mint az Idő börtönébe zárt fogoly,
hogy ki vagyok,egyre kutatom.
Játszom kapott neveimmel
mint hulló,arany levelekkel
a zizzenő őszi szél
s találgatom,melyik a valódi ÉN.
A helyek is,hol eddig éltem,vajon
őrzik-e kezem nyomát magukon?
A házak s a táguló terek
mik körülölelték létezésemet
a szívemből valamit mindig elvettek
nem hagyva mást,
csak az elszakadások fájdalmát.
S míg a lélek emlékei gazdagultak
a szürkülő falakról lecsorogtak
holdsugárból szőtt álmaim.
Amíg a magány körülfonja a tereket
tovább keresem a világban a helyemet,
mely én vagyok,csak az enyém
s nem szerep
amivel másoknak megfelelek.
Rezdül a lélek,mozdul a kéz
tenni valamit,míg nem jön a vég.
S ha más változáshoz hitem,erőm kevés
legalább fehérre meszelt falak
tükrözzék vissza az őszi fényt.