NAGY DOMOKOS IMRE
HARMINCADIK NYÁR DEREKÁN
– Bérmaapám, Fekete István temetéséről hazamenet –
Hogyha tavaszodon egyszer túljutottál,
és kalászát bontja körülötted a nyár:
az ősz is felsejlik kéklő horizonton,
s reádöbbensz arra: lesz, mikor csak voltál…
Vagy, mert ez a sorsod, és éled életed.
Nem is tehetnél mást, hiszen ezért lettél;
de érzed már azt is: sírod elborítja
új havával egyszer egy eljövendő tél.
Állsz, mint fa az erdőn. S dőlnek öreg tölgyek:
Hullnak ki előled atyai barátok; –
s tudod, eljön a perc, amikor magad is
a nagy tarvágásnak a szélén találod.
De míg élsz: úgy éljél: hogyha jő a fejsze,
szállánőtt újulat mögötted ott álljon;
s hogyha eldőltél, a múlt elődök sora
maguk közé venni méltónak találjon!
(A vonatban Budapest és Veszprém között, 1970 június)