KORAŐSZI PILLANATOK
Írta: NDI Dátum: Október 22 2010 10:19:43

---

MM


Puhára érett gyümölcsét kínálja az ôsz,
de védi is szuronyos tövissel,

---

Teljes hír

---

NAGY DOMOKOS IMRE

KORAÔSZI PILLANATOK
– levél helyett Dorkának –

Reggel a verandán

Megpróbáltam az arcod elképzelni,
de nem sikerült, csak gomolygott minden,
így saját karikatúrád nézegettem,
amíg hátradûlve a karosszékben
lehunyt szemmel idéztem vissza csókod ízét.

Szederszedés

Puhára érett gyümölcsét kínálja az ôsz,
de védi is szuronyos tövissel,
s míg óvatosan igyekszem leszedni,
eszembe jut, hogy nemrég együtt szedtük,
s ketten ballagtunk az erdô búvó útjain.

A kilátón

Sárgára s vörösre öregedett az erdô,
ôszi pára lapul a szántások felett,
egyedül ülök a szikla szélén,
s míg kis felhôk utaznak az égen,
csókod ízét idézem vissza számra.

Az ôrhegyi fenyvesben

Nézem a fenyves kékellô homályát,
ma két hete annak, hogy együtt itt jártunk,
a szám és a szád itt találkozott elôször…
Most egyedül nézem a fenyôk alját,
s lábunk eltûnt nyomát próbálom keresni a fák alatt.

Vágják az erdôt

Vágják az erdôt. Kiált az erdész,
hersen a fûrész, reccsen a bükkszál, törik a gally.
Az erdô, hol meséltem, most hullik a földre!
Én nézem, s tûnôdöm, így múlik-e minden el,
s a szél már nem csókunk ízével szalad-e?

Intermezzo

Az úton szembe velem egy borz ballag.
Állok, hol csókunk csattant –
lencsevégre várom, de reszket a gép,
ahogyan állítom, majd kattan a zár –,
a borz megugrik és zörögve folytatja útját.

Hideg szél fúj

Hideg szél fúj gorombán a hegyen,
mérgesen zörög a frissen hullott avar,
esôfelhôk utaznak az égen mogorván,
s én tûnôdve ballagok az úton:
nem múlik-e el a nyárral együtt a szerelem is?

Hazafelé

Ôszi szénaszag leng halott tarlók felett,
csillaglámpásait sorra kigyújtja az este,
manóként sötétednek az erdôszél bokrai,
s én lassan ballagok a cserepesre száradt úton,
miközben téged képzellek magam elé a városi lámpák hideg fényében.

Valóság voltál

Radnóti versét idézem, míg ballagok.
Itt ért össze ajkunk, erre vitt a lábunk…
Most eltûntél. Míg te ott vagy, és én itt az erdôn
nézem a lombjukat elvetô fákat:
álomba süllyedt valóból próbállak újra elôhívni.

Este

Elaludt a házakban a fény,
ôszi köd úszik a mély völgyek felett,
zörejjel ébred az erdei vad,
én is elalszom lassan,
csupán láthatatlan sugárzás köt össze szíveket.

Esti ima

Uram! Ki emberek útjait vezérled,
vigyázz reá, s vigyázz reám, hogy tudjunk menni,
s ha útjaink nem találkoznak újra össze,
harag nélkül menjünk másfelé –
vagy kösd össze útjainkat örökre!
Ámen.

Utóhang, néhány nappal késôbb

Egy makkot hámozok, és mondom a verset:
„Szeret – nem szeret – szeret – nem szeret…”
A végén azután megdobok egy bokrot,
hiszen ez babona, igaz úgysem lehet!
… de közben félek, hogy ezúttal nem csal…

(Bükkszentkereszt, 1961. szeptember 2-8.)
/Az Egy nagy szerelem epizódjai ciklusból/
[Egyszervolt szerelmek emlékei IV.]