A MAGYARÓRA
Írta: NDI Dátum: Október 24 2010 10:19:33
N
Szégyen és gyalázat, csak lapít mindenki?
Magyarból felelni mégsem áll ki senki!
Húzza be a nyakát, esve már kétségbe,
Súgná már társának: „Állj ki te elébe!”
Teljes hír
NAGY DOMOKOS IMRE
A MAGYARÓRA
– Arany János után szabadon, fiammal, gimnázium élményeiből –
Szól Diri a Tanáriban:
„Itt a félév, nincs mit várni, –
Tégy betétet a tolladba,
Minden osztályt le kell zárni!
A Tanácstól nagy veszélyben
Forog fejünk, ha elkésünk,
És nincsen leosztályozva
Minden egyes növendékünk”
Fogja a Tanár a táskát,
Naplót, tollat, öngyújtóját,
Cigarettát tesz szájába,
S három-géhez veszi útját.
Figyelik ám a tanulók
A Tanáruk érkezését,
S a jövendőtől remegve
Várják az ő belépését…
*
Repül ám egy táska, ki tudja hol áll meg,
Ki tudja, hol áll meg, kit hogyan talál el!
Berepült a táska, és ahol megálla
Egy bánatos légynek lőn szörnyű halála.
A gazda is jött ám táskának megette,
S asztal tetejére úr-magát vetette.
„Itt van az ideje titeket lezárni!
Kedves Fiatalok, felelni ki áll ki?”
Szégyen és gyalázat, csak lapít mindenki?
Magyarból felelni mégsem áll ki senki!
Húzza be a nyakát, esve már kétségbe,
Súgná már társának: „Állj ki te elébe!”
De egyetlen sincs ki elébe fordulna,
Sőt még a konnektor-lyukba is bebújna.
S mint kisnyulak közé nagykutyát lökének,
Lapítanak csöndben a szilaj legények.
Az egyik ifijú társa mögé elbujt.
A Tanár ránézett, s képe elkomorult.
Hogy miért borult el a Tanár orcája,
nem mondta diáknak, az sem tudokálta.
Hallgattak sokáig, végre a felséges
Tanár unta meg ez a nagy csendességet.
Kinyitotta száját emígyen szólásra.
A többi diáknak szabadulására:
„Mégis van egy módon számodra kegyelem:
Kijössz most felelni, és megszerzed jegyem!”
Ezt mondta a Tanár, de nem örült rajta
A kihívott diák, sőt ekképp sóhajta:
„Jaj, mérthogy énnekem már ez is későn jön,
Bánatos jegyekkel teli ellenőrzőm!”
(De nem merte hanggal mondani panaszát,
Csak néma sóhajok hagyták el ajakát…)
„Adok neked én most egy könnyű mondatot…”
S fejből idézett rá egy nagy monológot.
Itt van a monológ, jeles darab maga,
Kevélyen gomolygó mondatrészek hada.
Az alany megüli a mondat derekát,
Sok cifrított jelző követi nyomdokát,
És a többi mondatrészek ráadásul? –
S ezt kell elemezni, mégpedig kapásbul!
„Azt mondjad meg nekem, Fiatal Barátom,
Kinek ajakáról szól ez kazettámon?”
Nézi ám a gyermek, s dehogy veszi észre,
Hogy a szeme is fáj az erős nézésbe’!
Fültövét vakarja, s honnan is gondolja,
hogy Deák Bill gyulát magyarórán hallja?
Pedig ismerhetné tanára szokását,
Nemvárt idézetek előrángatását.
„Mutasd a füzeted, add ide, hadd látom!
… Ez bévül hiányos, Fiatal Barátom!
Három darab egyes, hogy jól megjegyezzed:
A szóm nem azért van, hogy te elfelejtsed!
Ám hogyha akarod, lelkedet megváltom,
Hogyha a behozott palacsintát látom!!”
Felderül a gyermek, és dehogy gondolja,
Hogy mit szólal ehhez majd az édesanyja…
Lassacskán hömpölyög így a magyaróra,
Ki jelesre felel, ki pedig karóra.
Mígnem a tanárunk hirtelen ráébred:
Az olasz maffiát még nem beszélték meg!
Ennek szakértője itt ül az osztályban,
Négy esztendőt töltött szép Itáliában,
Látott terroristát s megvadult szurkolót,
Szóval felsőfokon ismeri a digót.
„Fiatal Barátom…” – int felé a tanár.
(„Mennyivel jobb is volt, amíg rám nem talált…!”)
De felderül képe, mer úgy fordul a szó:
a jámbor halandó hogy lesz mafioso.
Erről beszélgetnek immár egész addig,
Amíg a csengőszó-megváltás nem hallik,
És az osztálykönyvet hóna alá csapva
Tanárunk az osztályt immár odahagyja.
*
És a Tanár cselekvését,
Noha kétség nincs felőle,
Tanusítá a naplóknak
Egy nem szavajátszó őre:
Hogy reggel még a jegyeket
Benne kereste hiába –
Délutánra teleírva,
S minden tanuló lezárva.
(Budapest-Sasad, 1987 ősz)