természet-feletti
Írta: bgeza Dátum: November 01 2010 17:49:10
N
Gyertyalángok torkában öltözött a nap,
ráncos ágak karmain lepkék szárítkoztak,
dohos pokrócából a földet felrángattad,
ahogy siklottál felette úgy forgott alattad.
Teljes hír
Gyertyalángok torkában öltözött a nap,
ráncos ágak karmain lepkék szárítkoztak,
dohos pokrócából a földet felrángattad,
ahogy siklottál felette úgy forgott alattad.
Neked nem volt nyirkos ösvény amely idegen legyen,
nem volt érdes város idegen vidéken
és idegen nyelven sem szóltak hozzád sosem,
a szót is átmázoltad s a létrád tovább billen.
Freskóid gömbjéről térképet írtál
és egy újabb pontra böktél ha már száradt a határ.
Precíz érzékenységgel az utat megöntötted,
mert tudtad hogy a cél már csírázik benned.
Ablakod ormait a párkányodból néztem
mely úgy tárulkozott mint sas-kontúr az égen
és hagytad hogy a világ beömöljön rajta
odvatlan értelmet az életnek adva.
Szárnycsapásod nem veszett a felhők függönyébe,
a szemekben átszálltál e horpadt mennyezetre
s Vénuszként fogadtak az örök alkonyokban,
egy arany tintacseppből a krónikád ránk fogan.
Vas redőnyöm mögött fent jártál a lombban
míg az önzőség ösztönös ösvényeit jártam
s a sziszegő indák közt egy ágat felhajtottál
újszülötté fagytam egy inka piramisnál.
Én sosem hittem benne, még akkor sem ha láttam,
te építetted talán, abban a pehelytollú lázban
azért hogy lássál vagy én bámuljak feljebb
vagy tényleg bennem láttad s nagyítón át nézek.
Révész voltál ezen a sűrű nehéz folyón
amit életnek hívok és parttalan csobog,
elsiklottunk talán egymás nyoma felett
de a pillanat nem kérdezett csak önmagába széledt.
És most nem látok mást csak a piramisom romját
nem számít hogy mi volt, létezett s az omlás
robaja réz kürtszód döngölte a térbe,
te tudtad hogy az vagy amit elhiszel érte.
Nem hiszem még midig, hogy megtörténhetett,
minden pillanatban új élével ébreszt,
mint hörgő orkán-ívek a kaput ahogy tépik
és nem léphetek be, mert sehova nem nyílik.
Talán bezárul egyszer vagy én hajtom be végre
s e lappangó köd-kanál gúzsba kötött terhe
csorbultan metsző híg esővé fakad,
a cseppek vaku-füzérében képek lábadoznak.
Csontig rekedt kútjaim majd fásult szájjal isszák
gyűrűibe fojtva echóm horgos hangját
már látom is a mélyben azt az apró szelet eget
talán elérhetem holnap, és szállok egyet veled.
Tudom jól hogy most már nincs más választásom,
Oldódó cseppekből és tollakból a vásznon
Múltunk sűrű cementjével újra felépítem
Itt bent a piramisod hogy a mindörökké éljen.
Tomi(1988-2010)
emlékére