Éjjeli magányos vadász
Írta: Kiro Dátum: November 10 2010 16:54:45
MM
Lelked egy új világba, álmodva, zuhanva vágyik,
Keresve társat, de ez mind, a kegyetlen, s a hűvös
ködfátylak mögé csúszva, s kúszva mászik.
Teljes hír
Magányos halk szíved új, sötét vágy után jár,
Ablakokat nem kímélve suhanva a párkányra száll.
Szemed kietlen tükrében homály fénye félve éled,
Tested hideg, véredben a méreg, zakatolva ébred.
Szíved már nem dobod, csendes, halk, szótlan sóhajod,
Nem hallgatja más csak a megkopott szürke Hold, s a
mozdulatlan néma, nem létező árnyékod.
Lelked egy új világba, álmodva, zuhanva vágyik,
Keresve társat, de ez mind, a kegyetlen, s a hűvös
ködfátylak mögé csúszva, s kúszva mászik.
Hiszen tudod jól nagyon, a hajnal csak másnak jutalom,
Számodra könyörtelen hamuvá hulló kegyetlen fájdalom.
Egy érzés most erősen kerít hatalmába, suttogva elkábít,
S mint vérszomjas vadat őrült, szívtelen vadászatra csábít.
Szemed ablakában ekkor könyörtelen tüzes fény honol,
S számodra sokszor ez megbocsájthatatlan, maga a pokol.
Hiszen mikor áldozatod üres üveges tekintettel feléd néz,
Vére már csekélyt sem olyan édes, mint egykoron a méz.
Az illat hamar ködbe vész, s tovább már itt, nem honol,
Mi egykor szép volt, most megkopott, hatalmas fátyol.
S te egy könnycseppet se ejtve, s mint régi rongy darabot,
mozdulatlanul, vérbe fagyva, komoran, végleg magára hagyod.
S mindent beterít bűntudatos fájdalmadtól, a sikító sóhajod.
Majd egy ködös éjjelen, mikor magad is űzött vaddá válsz,
Egy másik illat örökre, s őrjítően marcangolva megbabonáz.
Menekülve s bolyongva, szenvedélyesen kutatod, s keresed,
S mikor őt, ki még tiszta, önmagad is vele végleg megleled,
Lelkedben a várt új élet, végre, egy várt valóságban felébred.