Örökké betegen
Írta: Kiro Dátum: November 12 2010 19:39:17
H
Annyi minden jár most kószán az eszemben,
Helyem sehol, már az üres életben se lelem.
Csak haladok előre egy kietlen úton, céltalanul,
Űzötten, magányosan, s örökké hontalanul.
Teljes hír
Annyi minden jár most kószán az eszemben,
Helyem sehol, már az üres életben se lelem.
Csak haladok előre egy kietlen úton, céltalanul,
Űzötten, magányosan, s örökké hontalanul.
Kerestem szavakat, én még kerestem Istent,
S ha kellett volna érte eldobtam volna mindent.
Ő mégis elfordult tőlem, itt hagyott magamban,
Őszen játszadozó tincsek jelentek meg hajamban.
Érzem lassan időm végéhez talán hamar elér,
S a halál kegyetlen lovasa engem is utolér.
Pedig még el sem mondhattam őszintén nekik,
Azoknak kik önmagamat lehet még szeretik.
Gyors lélegzet, heves szívverés, túl sok oxigén,
S valami lelassul, haloványan szívem mélyén.
Érzem már ismét elönt a végzetes remegés,
Bénul karom, lábam hirtelen jön a feledés.
Csak nyugalom, gondolatban ezt suttogom,
Körülöttem a szirénák erős hangját hallom.
Valaki megkarol, valaki lefektet egy ágyra,
S kezemet fogja végig, óvatosan vigyázva.
Ismét hangok lebegnek körül, megint ők azok,
Akiktől talán most, lehet végleg elbúcsúzok.
Sötét fátyol lebeg előttem nem látok semmit,
Hol vagyok, eltévedtem, s már nem látok senkit.
Egy hang megszólal a sötétben, „Nyugalom”,
S én ismét erőtlenül a fekete földre hanyatlom.
Aztán egy hatalmas fehér szobában ébredek,
Felkelnék, de túl gyenge vagyok, s nem merek.
Nézem a plafont s homályosan forog velem,
Oly nagy úr most bennem, a rettegő félelem.
Majd előttem áll egy fehér köpenyes ember,
Pulzus mérés után ott hagy s tovább menetel.
Ennyi volt, még mindig céltalanul tovább élek,
S betegségem még nem győzött le volna végleg?
Kitekintek a magas ég ködfátylas felhői közé,
Óh, te kegyetlen hát még sem jöttél hogy elvigyél?
Szenvedni, ez maradt nekem, várni a halált türelmesen,
Nincstelenül, teli keserűn hamis érzelmektől, s üresen.
S te ki elfordultál tőlem, mért kínzol, gyötörsz engem?
Nyugalmat, békét mért nem kaphat még a lelkem?
Annyi kérdés, annyi és annyi van még bennem,
A választ soha sem kapom meg, ezt nem értem.
Mi a célom még ezen az omladozó, csúf földön?
Ezt a sorsot mért nem adod másnak kölcsön?
Sanyargatsz, s kínzol az élet mindenféle terén,
Hagyd végre hogy megpihenjek lovasom ölén.
Mi meglett írva odafenn add másnak csak ne nekem,
Legyen már itt a vörös rózsa kertes édes ligetem.
Megpihenni a régi, kis kopott zöld színű falócán,
S könnyfátylas szemekkel dúdolni a Nap alkonyán.