Már nincs türelmem,
Hogy minden pillanatot átlépjek...
- Mintha csak egy pillanat létezne ! -,
S álmomban láttam
Csak azt az egyetlen könnyet,
A világosság vízesésében.
Már a szárnyaim sem léteznek,
Elveszítettem ott a halántékodon,
Abban a késői órában,
Mikor ott hagytalak,
Az álmom kezdetén a szomorú fűz alatt...
S mennyire kívánlak,bár mélyen álmodok.
Az álom s a pillanat együtt lépkedtek
Türelmemen keresztül. Jaj, ha szárnyaim lennének!
Te még tudod, tudod-e vajon
A reggel harmatában mikor egyedül voltunk,
A szádat csókoltam s magamévá tettelek.
Ez az együttlét körvonalazódott
Ebben a négy hangolású világtájban,
Veszve voltam,s nem találtam a hazavezető utat...
Magam nem hibáztatom, szárnyaim nem voltak,
Csak forogtam a szélrózsával.