Egykor fövenyes partot téptél szét,
szétválasztottad a vizet, tengerárt,
elindítottad az élet kezdetét,
jelezted álmainkban a halált.
Mily furcsa, hogy gömbként hirtelen,
elém e késői órán törsz elő,
valódban, testetlenül, névtelen,
magaddal hozva az ősi tengeridőt.
Pusztán terülsz és felzeng a menny,
mint hangszer peng, lépteid nyomán
kering sok csillag, zápor, hóesés,
kékben úszik a légi mező. S talány
az élet, mely lihegve tenyész.
Víz és tűz, mely folyni s égni kész.