Homályba menekül,
elhal a nappali fény,
elpihen a vadgalamb,
lombos fák rejtekén.
Szegényes a fészek,
néki oltalom,
bár csak összedobált
rozoga alom.
Lélekház a test,
sárból veti az Úr,
számtalan titok,
rezzenő ideghúr.
És amint alkotott
minket az Isten,
érző szívvel áldott meg
e gyenge testben.
Élet ölén ringat,
édes mostoha!
- véli ki együgyű,
és Isten ostora
még nem csattant
hitehagyott hátán
bár öntudatlan lelkét
öli sötét sátán…
Örök körforgás,
csak a lélek számít,
pillanat a lét,
sötét és fény kábít…
Csend, magány,
édes testvére a gyász.
Rezzen a bánat;
holtakra ki vigyáz?
Gyertyafény hív,
lobogó lángja béke,
örök világosság
földi üdvössége.
Ha jő a fáradt est,
alászáll a Nap,
felhők között búcsúzó
fáradt gondolat.
Gyászolók gyújtotta
ezer láng ragyog,
igézve az égre nyíló
merész holnapot.
S az életteremtő
titkok tudója,
számba veszi,
kinek van adója.
Elvesz, törvény szerint,
majd kegyesen visszaad,
mert lélek,
csak új porhüvelyben szabad.
Bár rab lesz,
ki bilincset, maga rak fel,
lelke fénye kopott,
és az idő közel….
Csendbe zuhan a világ,
a sóhaj is halk;
keresztre száll,
madárka kezd egy dalt.
Helyettem szól;
fájó, gyönyörű ének,
vagy az életért ad hálát
teremtő Istenének?
2007. november