Egy szakadék szélén ugrásra készen
Várom a pillanatot,
Te a túloldalon vársz…
Motyogtam magamnak,
S egy kósza szellő kihallgatott.
Meghallotta, ahogy
Illatodról beszélek,
Bódító volt, még párnámban érzem,
Tovább figyel, s én hangodról mesélek,
Mi másoknak lehet szép,
Gyönyörű, sőt csodás,
Mit mondhatnék én?
Nekem maga a megnyugvás.
Elűzi a rémálmot, mit
Egy meggyötört éjszaka hoz,
Boldogsággá varázsolja a kételyt,
Mit a bánat okoz.
Tovább elmélkedek,
S mosolyod jut eszembe,
Mi többet mond mindennél,
S lángoló tekinteted kékje, mit
Láttam, ha belenéztem szemedbe.
Felsejlik bennem bőröd érintése,
Ahogy hozzám simult forrón,
S ölelésed mely az édent jelentette
Akár lágyan tetted, szerelmesen, vagy mohón.
Beszélek még a vidám percekről,
Melyeket együtt éltünk át,
Vagy épp szomorúakról, mikor
Együtt hallgattuk az Élet gunyoros szavát.
Könnyek ötlenek fel bennem, színek, fények,
Hangok képek, nevetések.
Becenevek, szülinapok, karácsonyok, tárgyak,
Álmok, melyeket én álmodtam,
De a Te szemeid láttak….
A szellő már nincs velem,
Magamra hagyott,
Rád tekintek s meglátom vállad fölött.
Rám kacsintott.
S már tudtam, elmondott mindent,
Mit kihallgatott.
Döntésre jutottam, ugrok, s Te kinyújtod kezed,
Csak remélem, hogy elkapsz,
Megláttam könnyező szemed…