nesztelen,elcsukló hangon szól az év:
annyi küzdelem,mi most véget ér
s annyi fáj-dalom,mi volt vak remény,
kinek magánya,a fodrok fölött az éj.
búcsúzni jöttem.
vállamon lapul a szorongás
nyög a fenyő.
vaj'mit hoz az alkonyodás,
számolatlan óráknak kell még lógnia!
csak talán,ez is egy utópia.
végső zenére tombol az idő,
égfestő hallottaink emléke
csupán egy kő,
az erdő fái erős jégkarommal
az itt maradt, fátyolszárnyú testekbe
folyton lelket mar.
egy önzetlen,tiszta szűzit
mi a rosszat ,messzire űzi.
kegyes hóhért faragott az élet belőlünk,
emberséggel,az új évben ,
talán még élhetünk.