Szoktál álmodozni? Nyitott szemmel ábrándoztál már? Engem is ritkán ér ilyen szerencse. Ma különleges szerencsém volt. Nyitott szemmel feküdtem az ágyon, és képzeletem elém tárta gyermekkorom mozgásterét. Elém tárult kis falum széles határa, táblákra, dűlőkre osztva. A lángoldal, szénoldal, kis ortástó, újerdő,
nemesek szőlője.
Ezen a területeken termett meg a falu lakosainak mindennapi kenyere, kinek több, kinek ke-vesebb. Nekem a legkedvesebb terület a Jánoskút tábla volt. Ez a tábla nem termett búzát, kukoricát, burgonyát, de nekem Pesta bácsival együtt nagyon fontos táblánk volt. Ott legel-tettük a teheneket, és ha szüleim befejezték a kapálást, nyakukba raktuk az igát, és ők haza-húzták a kukorica fattyúval meg- rakott szekeret. Ez fattyú volt a szarvas jószág vacsorája, amit a fejés idejére eléjük rakott jó Apánk, azért, hogy a fejés idején nyugodtan álljanak.
Pesta bácsi, idős ember volt, én meg gyerek. A tehénőrzésen kívül más munkát már nem bírt elvégezni, én pedig még nem bírtam, így alakult ki hogy nap, mint nap együtt töltöttük a dé-lelőttöket. Öcsém eleget berzenkedett, hogy nem jöhet velem, de neki is megvolt a nagyon komoly feladata, mert míg szüleink a kapát a földben húzták a napot, pedig a hátukon öcsém-nek, az egyéves öcsénkre kellett felügyelni. Ha a pici felsírt a szájába kellett tenni a cumit, vagy meglökni a ringőt. A tehenek őrzése komolyabb feladat volt.
A Jánoskút dűlőben igazi kút nem is volt. Egy forrás jelentette a kutat, valamikor szorgos ke-zek ezt a forrás terméskővel kirakták, azért hogy minél több vizet felfogjon egy-egy eső után. Bizony ez forrás gyakran kiszárad, ha nem esik az eső. Ilyenkor a forrás helyét egy vékony hosszú, zöld fűsáv mutatja, ami a csurdogáló víz nyomán élénkebb volt a többinél. Ez a dűlő nem volt alkalmas arra, hogy azon valamilyen növényt termeljenek. Az egész területen elha-talmasodott csipkebokrok terpeszkedtek, egy-egy vadkörtefa, és hosszában elnyúló ritka akác-fa erdő. Legeltetésre kiválóan alkalmas terület. Teheneink is jól érezték magunkat, és mi is.
Pesta bácsi kinézett magának egy terebélyes csipkebokrot, frissen foltozott kabátját hosszába leterítette és ráheveredett.
Nézd fiam, ez kitűnő helynek látszik, innen belátni az egész legelőt, de akár a héthatárt is. Nézz te is magadnak egy helyet, de vigyázz nehogy tüskébe ülj.
Letelepedtem én is, a csipkebokor úgy hajlott ránk, mint egy sátor, vékony vesszőin a sok virág úgy tündökölt, mint menyasszony koszorújában a gyöngyszemek. Jaj annak, aki a vi-rágból akár csak egyet is le akar tépni! A tüskék úgy állnak őrt viráguk felett, mint vőlegény a menyasszonya érintetlensége fölött. Nem virágért nyúltam a vékony ág felé, a tehenek baran-goltak rossz irányba azokat kellett vissza fordítani. Ekkor tapasztaltam, hogy a bokrot csak csodálni szabad, megérinteni nem. Úgy belekapaszkodott a nadrágomba hogy moccanni sem tudtam. Jót mosolygott rajtam Pesta bácsi, majd be nyúlt a zsebébe, elővette a zsebkését és egy mozdulattal elvágta az ágat. Én futhattam a tehenek elé, hogy megfordítsam őket. Menet közben elgondolkodtam az eseményen és furcsa mondóka kavargott a fejemben, és mivel már írni, olvasni tudtam, este nagy titokban le is írtam. Titokban, mert nem akartam, hogy szüleim megtudják. Másnap azonban Pesta bácsinak felolvastam, én még ma is meglepődöm rajta, mert neki tetszett.
Csipkebokor
Megakaszt a csipkebokor
Továbbmenni nem tudok
Karvaj csőrű tüskéjével
Nadrágomba harapott
Engedj tovább te gyenge ág
Engem ott a munka vár
Neked nálam jobb a sorsod
Kötekedned hidd el kár
Még ott állok elmerengve
Nyurga szélvész közeleg
Átsuhant az ágak között
S a hegytetőre költözött
Látni nyomát amerre járt
Levél hullott ág törött
Borzongott a gyenge nádszál
Fű remegett a föld fölött
A nadrág feslett, gyenge ág tört
A csipkebokor engedett
Kettőnk harca így ért véget
Győztes nélkül vesztesen
Okos gyerek vagy te. Veled lehet komolyan beszélni, de most nincs kedvem hozzá. Aludnék egyet, ha vállalod, hogy az én teheneimre is vigyázol.
Aludjon csak nyugodtan, ha baj lesz majd föl keltem. Ezzel a szemére húzta a kopott, zsírtól fé-nyes kalapját és egyenletesen szuszogott. Végignéztem termetes testén. Így fekve még nagyobb-nak látszott, mint mikor állt. Ahogy tekintetem lejjebb csúszott, hangosan felnevettem. Az én öreg barátom egyik lábára elfelejtett harisnyát húzni, A bal lábán csak a meztelen lába látszott a bakancsában. A jobb lábára vastag kötött harisnya volt húzva. Megviccelem, gondoltam magam-ban, ha felébred Pesta bácsi.
Aztán a tehenek nyomába eredtem. Felhajtottam őket a forráshoz inni. Mire a terebélyes bokor-hoz értem Pesta bácsi már ült, két kezét a térde alatt összekulcsolva engem bámult. Leültem mellé, cinkosan a szemébe néztem és rámutattam a harisnyás lábára. Rögtön rájött, hogy mit aka-rok kérdezni tőle. Magától kezdte a magyarázatot.
Látom a nadrág alól kiszólt a múlt, és erősen megkopogtatta botjával a harisnyás lábát, ami úgy kopogott, mint egy hegedűtok. Elakadt a hangom és csak bámultam amint lecsavarta a harisnyát a falábról.
Hogy történt ez magával Pesta bácsi? Én még ilyet nem láttam, és egy kissé elhúzódtam tőle. Nem kell félned, gyere csak közelebb. A vállamra tette a kezét, majd puhán megsimogatta a fe-jem, s így szólt.
Neked elmesélem, bízok benne, hogy megérted. Régen volt már, amikor valakinek el kellett mondani, mert érdekelte. Úgy látom téged is érdekel. Ő a feleségem lett, te lehetsz a fogadott unokám, mint tudod nekem fiú unokám nincs. Ígérd viszont meg, hogy erről senkinek nem be-szélsz, mert nem kell, hogy a pajtásaid sánta Pestának csúfoljanak.
Nem kellett fogadkozni, hogy senkinek sem mondom el:
Kezdte a történetet.
Háború volt, keserves és hosszú. Sok fiatalembert vittek el akkoriban katonának. Négy évet töl-töttem a fronton, meg fogságban itthon. Már lemondtak rólam szüleim, és testvéreim, de én megjöttem. Tudod ki örült nekem? Julcsa nénéd, sajnos nem sokáig. Két fiú gyerekkel és csodá-latos tizenöt évvel ajándékozott meg, és elment. Azóta töltöm a vasárnap délutánt a temetőben.
De hol is tartottam? Mert téged ez nem nagyon érdekel.
Mondtam volna, hogy nagyon is érdekel, de ő már bele is kezdett a történet elmondásába.
Én szanitéc voltam. Tudod az olyan katona volt, akiknek a feladata az volt, hogy a sebesült kato-nákat orvoshoz vigye. A halottakat összegyűjtse a harcmezőn. Ebből is következhet az, hogy nem félek a halottaktól, és nem félek a haláltól.
Ne beszéljen ilyeneket Pesta bácsi, én kezdek borzongani.
Látod, ezek az élettel együtt járó dolgok, már nem a háború meg a sebesülések, és főleg nem a háború, de a sebesülteket el kell látni, a halottakat pedig eltemetni kötelesség.
De hogy volt magával? Azt mondja el!
Hát igen, azon az estén nagy támadás érte mi csapatainkat. Meglepetés volt, senki nem számított arra, hogy az éj leple alatt megtámadnak minket. Szakadt az eső és vaksötét volt az éjszaka, ami-kor ágyúdörgésre, lövöldözésre riadtak fel lövészeink a lövészárokban. Mire a mieink észbe kaptak már menekülni is késő volt.
Nagyon sok halott maradt az ellenség által elfoglalt területen. Mindenki befejezte a mentést, mi-kor keserves segélykiáltás hallatszott. Én gondolkodás nélkül elrohantam a hang irányába. Nem hallottam a parancsnokom parancsát, aki a „vissza-vissza" szavakat kiáltozta utánam, de én csak a "segítség, segítsetek, ne hagyjatok itt meghalni” könyörgésre figyeltem.
Hamarosan rátaláltam a sebesültre. Nem érdekelt, hogy kicsoda, mi a rendfokozata, a mentőövet átvettem a hóna alatt, a hevedert a derékszíjamra kötöttem és kúszva, minden erőmet összeszedve igyekeztem a kötözőhelyre a sátor felé.
Közel jártam már a célhoz, mikor egy villanás világította meg a terepet, hatalmas dörrenés kísérte a villanást.
Éreztem az ütést a lábamon, és mintha már akkor nem az enyém lett volna. Négykézlábra álltam és úgy vonszoltam a sebesültet
A sátorba már négy kollégám vitt be. Egymás mellé fektettek, de akkor is csak az arcát láttam. Jobban mondva azt sem, csak a véres sártengerből kivilágító mély fekete szempárt, ami rémüle-tet, és felém áradó hálát sugárzott.
Aztán orvosok jöttek, őt jobbra, engem balra toltak el az ággyal, és utána már nem láttam őt.
Engem gyorsan lekötöztek, utasításokat hallottam, " kötszert, pólyát, morfiumot, de azonnal", tudtam hogy nálam komoly a baj.
Hamarosan mély állomba merültem, a morfium megtette a hatását. Másnap reggel arra ébredtem, hogy kevesebb vagyok három kilóval. A lábszár felénél amputálni kellett a lábam.
Nos mára talán elég ennyi. Haza kell hajtanom a teheneket és téged is várnak már apádék.
Nehezen aludtam el az este. Kíváncsiságom oda szegezte képzeletemet egy bizonyos helyre, a harcok színhelyére. Fák, bokrok, kispatak tarkították, a területet, és lőporos volt a levegő felette. Elképzeltem oda a katonákat, egyre sötétebb lett a terület felett, már alig láttam a fák koronáját. Az eseményeket már az állom tiszta látcsövén láttam. Mi, az hogy láttam? Már én voltam a fő szereplő saját csapatunk főnöke, parancsnoka. Nekem engedelmeskedett minden katona. Le akartam győzni az ellenséget, és megbüntetni azt, aki Pesta bácsi lábát megrövidítette.
A csata zaját tu8l kiabálva osztogattam a parancsokat: Jobbról a lovasok támadjanak, balról a gyalogság előre. De hirtelen mintha a lövedékek engem találtak volna el úgy, hogy az egész tes-tem belerázkódott.
Hirtelen felültem az ágyon, anyám állt felettem. Mit álmodtál fiacskám? Úgy kiabáltál, hogy az egész ház felébredt a hangodra. Nem emlékszem édesanyám, talán reggel, ha felébredek, el tu-dom mesélni.
Jól van fiam, próbálj meg gyorsan elaludni, rövidesen megvirrad, és föl kell kelned.
Nemtudom milyen hamar aludtam el de nagyon kevés idő telhetett el, amikor apám szólt rám: Nos te legényke ideje fölkelni már a hasadra süt a nap. Ez olyan szólás-mondás volt mifelénk. Azt jelenti, hogy valaki lustálkodik nincs kedve a munkához. Apám is inkább csak élcelődésnek szánta, és nem sértésnek, én is így értettem.
Reggeli után így szól apám hozzám. Ma nem fogunk be a szekérbe, neked egyedül kell kihajta-nod a teheneket. Mi a szénoldalra megyünk répát eggyelni.
Láncra fűztem a teheneket, és elindultam a jánoskuthoz legeltetni.
Útközben végig gondoltam az éjszakai álmot és szinte mindenre emlékeztem. Pestabácsi megelőzött, mire én elengedtem láncról a teheneket ő már heverészett a terebélyes csipke-bokor alatt. Megkéstél fiú, az én teheneim lassan már jóllaknak élcelődött velem. Letele-pedtem mellé, Néztem a megöregedett embert. Mély ráncai a homlokán keresztbe, az arcán hosszába elnyúló mély barázdák, amit az élet ekéje szántott, amúgy békés fizimiskájára.
Gyöngyház nyelű bicskájával egy mogyorófa vesszőt farigcsált. Nem szólt egy szót sem amíg egy figurával nem végzett, amit a vesszőre mintázott.
Én törtem meg a csendet. Pestabácsi ha ezt a bicskát nekem adná én egész nyáron, vigyáz-nék a tehenére. Rám szegezte a tekintetét, és mintha nem értené, amit hallott, majd nagy nehezen megszólalt. Tudod az ember két esetben válik meg a késétől, akkor ha újat vesz helyette és akkor ha már nincs szüksége rá ha a kettő közül valamelyik bekövetkezik ,neked adom.
Nagyon megbántam hogy ezt a kérdést felvetettem, és gyorsan másra tereltem a beszél-getésünket,
Pestabácsi tegnap nem fejezte be a történetet, nem folytatná? Mi történt miután meggyó-gyult a lába? Katona maradt még? Elmondhatom, ha kíváncsi vagy rá, leszereltek, és mint hadirokkant kaptam pár pengőt, ami elég volt arra, hogy éhen ne haljak.
De történt még más is. Kíváncsian vártam a folytatást.
Eltelt másfél év is talán amikor jött a kisbíró a hírrel, hogy menjek be a községházára a bí-ró úr hivat.
Összeszedtem magam és a kisbíróval el is indultam. Sok minden járt az eszembe, mit vé-tettem a tőrvény ellen de sehogyan sem jöttem rá vajon miért is hivatnak. Ahogy beléptem az ajtón illedelmesen köszöntem, a bíró úr hellyel kínált, leültem, a székem szemben volt egy általam ismeretlen úr székével. Az végig mustrált tetőtől talpig, majd megszólalt.
- Ön Béres István? Igen, válaszoltam.
-Ön szolgált a háborúban a 32-es dandárnál, mint szanitész?
- Igen válaszoltam, már mondani akartam a parancsnokom nevét, rendfokozatát és azt, hogy meg is sebesültem, hogy ne faggasson engem egy jött-ment idegen, de ő csak pisz-kálódott.
- Felhúzná a nadrág szárát a jobb lábán?
- Megtettem. Mire fölnéztem, már ott állt fölöttem. Föl emelkedtem a székemről, magához ölelt olyan erősen, hogy majdnem kiszorította belőlem a levegőt.
- Te vagy a megmentőm! Ha te nem vagy ottvesztem volna a harcmezőn. Én csak álltam ott némán nem tudtam fölfogni miről beszél, de ahogy belenéztem a szemébe ugyan azt láttam mint akkor a sátorban, a véres sáros arc és az abból kivillanó hálás szempár amivel rám tekintett. Nem törődtem vele illik-e vagy sem, szorosan magamhoz öleltem én is
Mikor szabadultunk egymás szorításából, a bíró felé fordult. Ő az bíró úr, megtaláltam, úgy le-gyen ahogy megbeszéltük, majd ismét felém fordult
- Nem nagydolog, amit adok, szeretnék többet adni, de nemtudok,
Megveszem neked a Nagy-ék üresen álló házát, és egy holdat a kenderföldön.
A hivatalos ügyeket Bíró uramék elintézik, és most igyunk egy pohár bort így hármasban a sze-rencsés találkozásra.
-Az italboltban derült fény arra, hogy a sebesülése után őrnagy lett, és miután a háború véget ért, első ként leszerelték, és most ügyvéd-ként dolgozik, igy volt lehetősége utánam kutatni. Pénze is akadt arra, hogy megmentőjének meghálálja mind azt, amit érte tett.
Mikor beült az automobiljába hosszasan integetett hátra fordulva, sofőrje hátát és az ő örömtől csillogó szemét máig is tisztán látom
Látod, még mindig könnybe lábad a szemem, ha rágondolok.
Hát ez a története az én falábamnak.
Ittam minden szavát, hallgattam volna még sokáig, de ahogy befejezte a mondandóját, végig nyúlt a zöld gyepen keltsél fel ha haza kell hajtani a teheneket.
Nemtakarta le előlem nadrágszárával a bakancsból kilátszó falábát, nem szégyellte, nem volt mi-ért takargatni a múltat, megosztotta velem, a gyerekkel titkait
Úgy vettem észre, jólesett kibeszélnie mind azt, amit kitudja hányszor mesélt már el gyerekei-nek, és talán unokáinak is.
Nagyon büszke voltam rá, hogy olyan történetnek lettem ismerője, amit kisfalunkban kevesen ismernek.
Ahogy szaporodtak a munkák a határban egyre ritkábban, találkoztam Pestabácsival a Jánoskút dűlőben.
Az aratás, a cséplés, a paraszt ember legfontosabb feladata volt. Ilyenkor a tehenek az istállóba álltak, etetésük ott történt frissen kaszált réti füvel.
Pestabácsival sem találkoztam, neki is meg volt a maga dolga a házkörül. Meg is kérdezte apám egyszer a fiától, Istvántól, hogy mivel foglalkozik apád, mostanában ritkán lehet látni. Gyengél-kedik volt a válasz. Mesélte is Apám, hogy a parasztember ritkán beteg. Legtöbben állva szárad-nak, meg mint a fa. Ágat, levelet már nem hajtanak, de a szélvész sem tudja kidönteni őket. Az én szememben Pestabácsi ilyen szálfa volt. Nem is gondoltam semmi rosszra mikor egyiknap, este-felé látogatónk érkezett. Pestabácsi leány unokája Berta volt. Hadarva mondta el a jövetele célját. A lényege az volt, hogy Anyám engedjen el rengem mert az ő nagypapája beszélni akar velem. Eredj fiam, nézd, meg mit akar veled megbeszéni Pestabácsi.
Mikor benyitottam a szobába, ahol Pestabácsi feküdt, a fia, menye, és a kisebbik unokája álltak az ágya mellett.
Jó estét kívánok, köszöntem kissé meglepődve. Tessék Pestabácsi miért hívatott?
Rám nézett üveges tekintettel,
Jó estét fiam, nyúlj csak be a párnám alá, van ott neked valami.
Szót fogadtam. Ahogy a párna alá nyúltam, egy kemény tárgyat tapintottam ki. Megmarkoltam, és kihúztam a párna alól, hát a gyöngyház nyelű bicska volt.
Mostantól a tiéd, de nagyon vigyázz rá.
Remegő hangon köszöntem meg, de ő felemelte a kezét, és felém nyúlt, sohasem tudtam meg, hogy intésre vagy simogatásra, emelte fel kérges kezét, mert félúton meg állt és erőtlenül esett vissza a vászon lepedőre.
Eredj haza fiam szólt rám
István bácsi, édesapám pihenni akar. Hazafelé elővettem a bicskát, gyönyörködtem a fehér gyöngyháznyélben, és a gyöngyházba vésett barnára festett hajóba.
Soha nem gondoltam hogy nekem is lehet majd egy ilyen szép bicskám. És akkor szíven szúrt a felismerés. Eszembe jutott mit mondott Pestabácsi a bicskáról, mikor kértem tőle. Visszafordul-tam és futva tettem meg az utat visszafelé. Istvánnal a konyhába találkoztam. Istvánbácsi, Istvánbácsi a bicskát hoztam vissza, nekem így
Nem kell.
Az már örökre a tiéd. Apám azt neked adta ne sérsd meg holtában. Édesapám meghalt, őrizd meg az emlékét, és most menj haza te is.
Sírva mentem hazáig, és a bicskát nagyon sokáig nem tudtam a kezembe venni
Csáji lajos