Harmincharmadik telembe csúszom.
Mi volt szánkóm - mára puszta vas.
Mily rég, hogy nagyanyám karjába
csíptem: énekelj még, simogass.
Nagyapám, ki mindent elveszített:
háborút, fiút, Mamát;
ki szelíd Isten-arcon nőve
kapta a tüzes karikát.
Hogy végül csendjeibe haljon
(apámmal kézen fogva megy)
valami új emelkedőre tart’nak
megóvja sóhajuk a hegy.
S majd én, ha éveim leráznak
feléjük futok, csak át a réten;
elmesélni (itt majd összehajlunk)
milyen is volt távol, élnem.