Könnyen elmondanám a múltad,
Apró homlok-ráncaid mesélnek önfeledt,
Mondtad nem látod, jövőd hiába túrtad,
De érzem két kezed, hisz’ könyvtár a tenyered,
Csitt! Hát csukd be most lélektükreidet.
Ma szerelem, holnap már gyötrelem a sorsod,
Átkozott kín ha nincs veled, ez lesz a gondod.
Mégis, amikor ajkaira méz ízű csókjaid leheled,
Elolvadsz majd, s fülébe azt súgod, szereted.
E kémiától bőröd bizsereg, tested megremeg,
Boldogan mosolyogsz, mohón lüktet szívetek.
Türelmed végtelen, de az éj rövid színei elolvadnak,
S hálát adtok egészségnek, bőségnek, a holnapoknak.
A Nap mikor felkel és összetalálkoztok reggel,
Arcodról olvassa le, hogy mi történt a szerelemmel,
S ha eltűnt, tudd meg, már átadtad örökítő génjeiddel.
Úgy látsz viszont mindent ami szép, s a jövőt,
Gyermekeid gyermekei sugallják a megmaradt időt.
Most menj, vár rád, ne hagyd parlagon azt a nagyon nagy Őt!