Az éjszaka üres csarnokában,
ugye nem maradok egyedül,
ha fenyők gyökerei között
betakar a jeltelen hallgatás.
Ugye táncolsz velem arcomhoz
szorítva néma kacagásod,
s a Hold sugárból font font kötélen
hozzám ereszkedsz szelíd harmóniába'
Homokba sorvadt érintésem
ugye forró delej lesz neked,
s az avarban hozzám hajolva
ajkadról ajkamra ég a várakozás.
Valóságba törik a látszat
virága, az élők csodája betemet.
Ugye betakarsz áldásod súlyával,
s beleremegsz velem a hiányba.
Ugye válladra veszed emlékem
terhét, s mondod, hogy a
semmi üregében hozzám bújva
csonthomlokomra ég a hálaadás.
S élni enged benned az élniakarás.