Szíveknek szárnyán élek
Megbolydult világ közepén,
Hol még mindig folyik a verseny
A mindig nyerő álomszerepért!
Mindig mindenki küzdve-küzd,
Letiporva a másiknak nyíló rózsát,
Nehogy véletlen is a szegénynek
Egy fiatnyival is megkönnyítse a dolgát!
Ma ember- embernek a farkasa,
Az irgalom? Odafenn az Égben!
Hej szomorú ez a mostani világ
Nem- nem akar élni a fényben!
Sötétség útján ezer úri ficsúrok
A kukák mellett koldusok hada,
Zengik megfagyás előtti perceikben,
Ne féljetek, mi már nem megyünk haza!
Bárcsak mondhatnám, ez álom,
Hogy én néztem félre a dolgokat,
De nem tehetem, mert én láttam,
Koldus! a te szörnyű kínos holtodat!
Hogy írjam, hogy szép a világ?
Mikor járványos minden éjszaka,
S ezt soha nem veszi észre senki
Lehet itt mindennek bűzölgő vérszaga!
Itt most nem mulatni kellene,
Nem éltetni az ingyen élő senkit,
Hanem végre igazi Magyarként,
Valami igazán, nagyon-nagyot tenni!
Csak fogd meg egy gyermek kezét,
Vagy nézd azt mikor könnyezik orcája,
Nem azért mert éhes szegény, nem
Hanem mert nincs neki igazi országa!
Költők, ti mind írhatok száz csodát,
Meseszép édesded örök költeményt,
De ha hagyjátok elpusztulni a jövőt
A ti munkásságotok is ködbe vész!
Tudom én, egy senki vagyok!
De ez a senki egyszer alkotott,
S beszélt abban a percben is,
Mikor mindenki más, gyáván hallgatott!