Félrevontalak és megöleltelek, mint még soha,
S közben mit éreztem? Hogy szívem míly’ ostoba,
Mert még hiszi, hogy ez nem a búcsú, nem a vége,
Hogy dalunk egyszer tovább száll a csillagos égbe.
Majd csókot leheltem homlokodra s édes szádra,
Egy csendes pillanatig csak álltam a csodára várva.
Eztán hátat fordítottam, s búcsú nélkül mentem tovább,
Sok minden közül mit tehettem, ez volt a legostobább.
Megfordultam, s Te táskádba matatva háttal álltál nekem,
Csinálhattam bármit, nem tudtam Rólad levenni szemem.
Néztelek egy picit… oda mentem, s megtettem mit kellet,
Félelem, rettegés volt szívemben a végtelen vágy mellett.
Féltem, hogy ellöksz, hogy elutasító s hideg leszel,
De felkészültem lelkemben mindenre, bármit teszel.
Megcsókoltalak, és Te viszonoztad, azt hittem ez álom.
Hogy mért tetted, higgy nekem, a választ azóta se találom.
Nem bánat volt vagy búcsú, csóktól nedves ajkadon,
S úgy hiszem nem lemondás, még csak nem is szánalom.
Nem szóltam semmit, azt sem mondtam szeretlek,
Csak szemembe néztél, és tudtad, érezted sosem feledlek.
Ha rajtam múlik nem engedlek el, de tudtam nem maradnál,
Nem tudtam mit tegyek, nem tudtam mi több a szavaknál.
Rájöttem, el kell, hogy engedjelek, nincs szükség szavakra,
Úgyhogy ennyit mondtunk egymásnak: Vigyázz magadra…