A nyár kora reggelében izzadt ösvényt jártam...
S a fűben mezítláb,
Élveztem harmatának hidegét,
Míg gondolatom a kaszálót látta s határát,
A szél is simogatta fejemet,
S a fedetlen hajamban a felkelő Nap sugarát.
Szótlanul mentem ...
Megtiltottam s a gondolatom kulcsra zárt,
Mégis végtelen szeretet lakozik bennem,
Mint egy nomád életerős embernek,
Ki helyről helyre megy,
S boldog a természetben,
Mert mindig benne látja asszonyát.