A Vadvirág Harca
A világnak születtem egy kora tavaszi éjszakán,
S a csillagos égről, reám mosolyodott a holdvilág.
Ölelő karjaiban lágyan ringatott az esti, hűs szellő,
Bölcsőmnél altatót énekelt egy aranyos kismadár.
Nagyon lassan érkezett a fénylő sugaraival a reggel,
Sok-sok hegyen átbucskázott, mire engem meglelt.
Ámultam-bámultam nagyokat, amikor azt láttam,
Hogy egy szürke szikla zugába szorult be a lábam.
Forgolódtam én jobbra is, balra is, kiutat kerestem,
Ó de nehezen értettem meg, hogy virágnak születtem:
Csodálatos dolog a messzi távolban, felhőket látni,
Fekete, víg madarak játszanak, s a fehérség elnyeli.
A hideg, éjszakák ellen a vállamon a szőrmés kabát,
Ha fölzúg a tölgyes erdő, és hópihékkel játszik a szél.
Ide is hallom, amint lent a réten, dalol a sok kis madár:
Itt a virágos tavasz, jaj de jó, s a nyomában oson a nyár.
Észak felől vihar támad, lekaszálja fönn a fenyőfákat,
Roppan-reccsen a vastagág, darabokra hull a holdvilág.
Jajgat muflon, sír az őz, a szarvas vágtázva menekül,
A Tél Fejedelem egy búcsúkeringőre, még megpördült.
Reggel a döbbenet terült szét a puha hóval takart tájon,
A csillogó havon, dermedve hevertek a holt fenyőfa ágak.
A madárkák torkába fagyott a tegnapi tavaszváró dallam,
Amerre a bánatos napsugár elvonult, fájó könnyek hulltak.
A vadvirágok a hegyen, nem adták könnyen az életüket,
Szegény árvák fejük búbjára húzták a szőrmés kabátkát.
Szabadságnak nagy ára van, ott fenn a kopasz hegytetőn,
Vállalni az ismeretlen holnapot, azzal együtt, ahogy jő.
A halovány rózsaszín szoknyácskám, hamarost kékre vált,
Nékem soha nem jön el a nyár, hiába öltöznek föl a fák.
Irigység nem lakozik a szívemben, mosolygós a lelkem,
Sok gyönyörűt láttam, amíg Leány kökörcsinként éltem.
Magamnak születtem egykor egy szép tavaszi éjszakán,
A csillagos egekből, ma nem mosolyodott le Holdvilág.
Fáradt karjaiban lágyan ringatott, simogatott az esti szél,
Síromnál búcsút énekelt, egy fekete toll ruhás kis madár.
Glica