A csend a vállamon ül.
Barna köpenye szétterül.
Halk koppanással múlnak a percek
régi bútorban, apró szú perceg.
Kislámpa,
porszagú könyvek,
a kutya horkolása,
talán így könnyebb.
Már mosolyogni is tudok,
néha magamban dúdolok
és várom,
hogy valami jó dolog
megtaláljon.
Nyitott a tenyerem,
az ablakom,
hátha meghallja dúdolóm
és amikor majd rám talál,
lebontja rólam,
csend
csuhám.
Én pedig, megkérdezem
- mit iszol?
kávét ,
vagy teát
velem.