VERSIKÉZEK
(Szűcs István)
Éjközépen felkelek,
ontom én a verseket.
Egyik rosszabb, mint a másik,
valamerre mind hibázik.
Szabad verssel küszködöm,
hátha egyszer összejön.
De hát mindig van ritmusa,
összerímel egy-két sora.
Aztán néha vígan bőgök,
kocsmadallal elidőzök.
Igaz bár, hogy soh’sem ittam,
mégis eldanászom vígan.
Szép időket, rossz időket
idéz olykor itt az ének.
Azt képzelem, jól megírtam,
pedig csak úgy, ahogy bírtam.
Sokszor csak úgy nekiesek :
- Na most aztán jót verselek!
Nincs is annak füle-farka,
szertehullik a tartalma.
Ezt is szántam szabad versnek,
amitől majd felröffennek :
- Hú, de modern! Ez nem ódon!
- Tud ez írni ilyen módon!
Látod mégis, hogy milyen lett!
Elég fura ez a képlet.
Össze-vissza szól a nóta,
Hogyha nincs koncepciója.
Bezzeg, ha a nőkhöz nyúlok,
mindjárt tudom, mit akarok.
Könnyedén fut ám a tollam,
kedvenc témám, hogyha nyomtam.
Sosem vagyok akkor bárgyú,
inkább jócskán szabad szájú.
Kissé csípős, kissé cserfes,
így nekem a természetes.
Nem nyithatok arról vitát :
szeretem a lányok javát!
Mindig abból volt a vesztem,
megint más asszonyba tettem.
Fene bánja, annyit mondok,
ha az asszony ajtót csapkod!
***
Időszerű zárni versem.
Ne mondjam tovább az eszem.
Szóval ilyenképp regélek,
hogyha írok szabad verset.