Lehúzlak magamról,
mint a használt ágyruhát.
Már nem kellesz tovább.
Nem vonzanak azok az órák,
amik "csak úgy"
magukat adják.
A véget nem érő csörték színtere
semmi egyéb,
mint egyikünk fekhelye,
meg ahol
éppen eszünkbe jut,
nem akadály
kocsi, vagy út,
vagy hangversenyterem,
a vágyunk mindenhol megterem.
A vágyunk.
De nincs közös álmunk,
és így nem kellesz nekem.
És bocsáss meg,
de ha már szerettél,
(ugyan,
érdemeid elismerése mellett)
csak azt lesem,
mikor mész haza már Kedvesem?