Szavaimat szilaj szél szórta széjjel.
Erdő zaja súgta az éjbe: Félek!
Rőtt ágakon, titkon szökött a tél el...
Egem kékjét Nap csókolta, új fénnyel.
Talán álmodtam? vagy tán mégis éltem?
Lehet,hogy éltem józan ébrenlétben?
Elmúlt, feledjük? vagy megmarad végleg!?
Két árva ember, lángoltunk a télben!
Fáradtan, hunyó fényekként fellobbanva,
Elemek harcát tűrve, Sorsot átkozva,
Remélve, s reményt vesztve újra, halódva,
Így aprózódunk el, vágyálmaink lángján.
Két árva ember. MI. Sorsunk kuszálódott,
És kézen fogva indultunk érni csúcsot.
Mi ketten. Mi! szerelemünk volt az úr ott.