„...Három gyűrű ragyogjon a tünde-királyok kezén...”
Túl sötétbe borult az egykoron patakvízű-kék ég
Középfölde többtucatszor megkorbácsolt ágya fölött.
A horizonton számtalan vörös halotti máglya ég;
Bánatszárnyú felhők árja sír mostan mindenekfölött,
És szél viszi a szélben a haldoklók sikolyát messze.
Halál arat a földeken, pusztulás, és sötét métely,
Mordor vasökle, mint fogó, egyre szorít, szorít össze,
A fogyó reménysugarat pedig felváltja a kétely.
Izzanak a katlanok Vasudvard forró méhe alatt,
Minas Morgul sejtelmes árnyú lidércfény-koronát ölt,
Mint földrengés rázkódik a föld a csizmatalpak alatt,
A vérző csatamezőkön át nazgûl hűs ajka süvölt,
A Fekete Kapu nyitva áll, és özönlik a gonosz.
Lórien fél. Árnyék takarja az erdő száz ösvényét,
Fekete fantomokként tornyosodik fölibénk a rossz,
Hogy kioltsa hőn szeretett Elendir csillagunk fényét,
És a halhatatlan tünde-nép most először tényleg fél.
Túl a fákon népek, nemzetek hullnak mindörökre el;
A noldák időtlen lelke örökké mindhiába él,
Ha a Sötétség talpunk alól a földeket törli el.
Tükrömnek vize zavaros, és immár nem mutat jövőt.
El kell mennünk. Szürkerév hív, és hívogat. El kell mennünk.
A valák szigetén nem félünk majd több gonoszt s üldözőt.
Egy Gyűrű mind fölött. Ég veled, Középfölde, múltunk – s jelenünk.