NAGY DOMOKOS IMRE
DÚDOLÓ
Mint részeget visz a lábam,
szekér zörög az utcánkban;
– sej, nem baj; –
nem ittam egy deci bort sem;
nem jár erre az eső sem,
– sej, nem baj; –
nem kellek már senkinek se,
félrelöknek az útszélre,
– sej, nem baj; –
nem kell érték, nem kell szépség,
tenyérnyi csak a vitézség,
– sej, nem baj; –
nem kell jóság, nem kell álom,
elverte a jég a nyáron,
– sej, nem baj; –
itt döglődünk, ott döglődünk,
legalább egyszer megdöglünk,
– sej, nem baj; –
meg sem döglünk, már felfalnak,
legalább nem jönnek varjak,
– sej, nem baj; –
ha felfalnak, az lesz bajuk,
elrontják vele a gyomruk,
– sej, nem baj; –
csak beledöglenek egyszer,
nem marad a földön ember,
– az sem baj; –
ha nem lesz a földön ember,
nem lesz, amiért sírni kell,
– az lesz jó –
talán...
(Bükkszentkereszt, 1962. augusztus 5.)
Életem egyik legkeserűbb verse. Ne tessék megijedni, most nem vagyok ENNYIRE kikészülve, bár idegileg éppen eleget hullámvasutaztam az elmúlt napokban.