Téli virág
Írta: patakikatalin Dátum: Január 30 2011 09:39:58
Gy
December havában, elindultam a Télbe,
hogy a Szerelemvirágot megleljem.
Teljes hír
Téli Virág
December havában, elindultam a Télbe,
hogy a Szerelemvirágot megleljem.
Fehér volt minden-minden amerre láttam,
Rajtuk fekete vonalak szaladgáltak.
Daliás fenyőfák ágaiba hó telepedett,
tölgyfalevelek suttogtak szerelmes verseket.
A Nap is fölébredt ünnepi pompával,
kifestette a felhőket arany sugarával.
Utam során láttam oly sok szépet,
a közönséges Bábakalácson kicsi pihék üldögéltek.
Mire a hegy aljához értem, a köd szaladt elébem:
- Tudom, miért jöttél. – szólt hozzám incselkedve.
- A Szerelemvirágot jöttem megkeresni, hisz itt kell lennie valahol,
már átbotorkáltam három évszakon! –
A lila virágú Bogáncs, most a földig hajol,
a csillogó hónak udvarol.
Mesél az Ifjúságról, a Nyárról az Őszbe forduló csábításról.
A fehér Tél hókristályaiban benne ragyog
a Tavasz, a Nyár s az Őszi Aranyvirág.
Jó Barátok között járva, Velük egyezkedem:
- Segítsetek, s amiért jöttem Általatok, meglelem! –
Hangokat hallok a fülem mellett elsuhanni,
szemem sarkában látom a Gyöngyházlepkét elrepülni.
47 Telet megéltem már,
de egyikben sem volt ott a Nyár.
A Disznós rétre odaérve a Köd rajtam nagyot kacagott,
és mindenfélét gondolva hazaballagott:
- Asszony- asszony Te már csak ilyen maradsz. –
Néztem utána bambán, értetlenül.
- Mit motyogott ez az orra alatt?! -
Közben fönt a hegyoldalban, elő bújt a Nap,
és az erdőn minden fa társat kap.
Fekete árnyékuk kúszik a lábam alatt,
s a hóbuckák testet öltenek.
Egymásba simuló lágy ölelések,
múltba tűnő szenvedélyek,
s az égből, csak úgy ömlik alá a Fény.
Beteljesedik a földi szerelem,
s a vágy hevében a Hó sírni kezd, tudja jól
ezért nagy árat fizet.
Ránézek az órámra, amely épp delet jelez,
s a kabátom ujját szemérmesen leengedem.
Eljött az idő, hogy lépteim hazafelé fordítsam,
mert a Reggel s az Est édes kettesben jár.
A decemberi nap fényének nem szabad hinni,
hiszen oly hirtelen változik, mint a szerelmes
asszony, csapongó gondolata.
A Sósi – rétnél a Borhy kápolna mellett elhaladva,
a téli tájat rózsaszínben látom,
pillogok, mint a megriadt kis egér a fűben,
a Világos hegy tetején.
Sohasem hittem el igazán,
hogy létezik mesebeli boldogság.
A lenyugvó Nap fénye, rózsaszínre
Fessen erdőt, rétet.
Száz esztendős zöld fenyők,
fülembe súgják kedvesen:
- Menj haza, te, kis oktondi.
Hát nem látsz a szemedtől?!
A Szerelemvirág Te vagy magad! -
Glica