Nem akarok felébredni, minden perc fáj,
Mint a borostyán a fákat, úgy fojt meg a magány.
Nem haragszom senkire, csak kínoz a fájdalom:
Az emberek, s a világ romlottságát fájlalom.
Szívem nem lel társa, csak ül egy szikla szélén,
Ahova régen letették, s ahol ott felejtették.
Mereven bámulja a sötét szakadékot,
Ahol mégúgy se talál fényt, csak árnyékot.
Fényt, amiért érdemes lenni...
Fényt, ami nem hagy többé félni...
Fényt, ami megtanít remélni...
Mereven bámulja a sötét szakadékot,
Ahol árnyék rejti el a jó szándékot,
Mintha valami megcsillanna a mélyben,
S szívem máris eltűnik a sötétben...
Szeretet remélt, de csak ármány várta,
csak zuhan, zuhan, zuhan a halálát várva...