A magyar sors balladája
Versailles-ban kettős volt a mérték,
Elátkozott lett nemzetünk.
Testünk után lelkünk is kérték,
Tudatzavarban szenvedünk.
Volt idő, mikor letagadtak,
Nincs olyan nemzet, hogy magyar!
Prédaként vetettek a gaznak,
Hitünket tépte vad agyar.
Nyakunkra ülve csaltak, loptak,
Adtak bagóért rabszolgának,
És ha már mások nem bántottak,
Magunk estünk egymás torkának.
Kétségbe vonták kultúránkat,
Tagadva nyelvünk és hitünk.
Jobb lesz, ha befogjuk a szánkat,
Lapulva, némán nyüszítünk.
Kemény munkában robotoltunk,
Sárban, fagyban gémberedve,
Sajnos, oly sokan behódoltunk,
Lidérctűznél melegedve.
Nyakunkra ülve csaltak, loptak,
Adtak bagóért rabszolgának,
És ha már mások nem bántottak,
Magunk estünk egymás torkának
Eltelt lassan egy néma század,
Pogányok lettünk, koldusok.
Földed elvették, bitorolják házad
Önjelölt, hamis krisztusok.
Adott szavukat rég feledték,
Értékvesztett a becsület,
Recseg, ropog minden ereszték,
Véged nemzeti hevület!
Nyakunkra ülve csaltak, loptak,
Adtak bagóért rabszolgának,
És ha már mások nem bántottak,
Magunk estünk egymás torkának
2011. január 21.