A zöld folyó lágy íve
folyt előttem s míg mentem
a dús melegben fázva
kavargó kék szememben
elsápadtak az erdők,
csöndbe-lázadt titkokból
falakat emeltem
partjaimon nem voltak kikötők.
A térdeplő kegyek
már kővé ütötték szívem
nem láttam semmit
minden szépem elcsatangolt rég’
elcsitult béke szakadt a mennyből
s azt hittem
félhomályban is tisztán lát az Ég.
Láttam – még egyszer – fellángolni a Napot
éreztem föntről meleget önt rám,
de alvadt messzeség vonzott
s a tél acélködöket lehelt már…
Kócos fákra szökkentem a széllel
kúsztak velem emlékeim lebegve
rozsdahabok arcomba fúlva
rohantak vissza a végtelenbe…
Álmodni jöttem kapukat zárni
riadt madárként rőt felhők mögé
suttogva járni elnyelt világomban
hó ágyon kigyúlva elégni örökké…
roskadó parázson szétmállott az alkony
sűrű színében zuhogott a csend
méhemből tört elő a zöld folyóm
és lelkemet ellepte idelenn…