Arcodat nézem most egy újabb képen,
Lelkem zúg, sajog, mesze vagy tőlem.
Barna szemed kacéran nevet mégis felém,
Ajkad mozdulni látszik, de csak képzelem én.
Mért fáj a sors, az élet, távol tőled?
Mért nem izzik, forrong csak a te lelked?
Karjaidba vágyom őrülten minden éjjel,
De csak a hangszórók dobják hangod szerte-széjjel.
Előkerül még egy érdekes kép rólad,
Ujjam izgatottam simítja végig kockás hasad.
Magam elé képzelem édes, vidám arcodat,
Hogy érintésem hogyan bolygatja meg
gondolataidat.
Nem tudlak már eldobni ilyen hirtelen,
Igaz én soha sem éltem gyönyörű szívedben.
Arcomat nem ismered, se szelíd lelkemet,
Mi én vagyok, s őszinte, megtiport szívemet.
Bárcsak rám találnál ebben a kopár világban,
Magaddal vinnél a pirkadat bíborló fátylában.
S a cseresznyefák alatt fogadnál örök szerelmet,
Védnéd törékeny, s hiszékeny gyermeki lelkemet.
Óh, élet, te álom világ, merre lehet most ő,
Mikor lesz az a nap mikor hozzám végleg eljő.
A kietlen, zsúfolt világ lassan folyt magába,
S fájó, gyötrő kínzásainak nincsen határa.
Szerelem ez nekem, mely valótlan álom,
Igaz buta szívemben mégis úgy bánom.
Hiszen a valóság csúf, sötét nincstelen,
Csak az álom szerelem marad velem.
Ha így még boldog lehetek, hát legyen,
Még sem várom, azt hogy vége legyen.
Megbújok szobám lila fátylai között fáradtan,
De mellette maradok örök álmaimban.