Zúgó szelek, mint csermely csörej, karolják által a hegyfokot,
Prizmatesttel a hótükörben napfény szül káprázatot,
A levegő itt oly tiszta, mint barlangmélyi gyémánttest,
Az égvászonra felhőbolyhot fehér angyalecset fest.
Ott alant a mélyben, a völgyek ágyán ember éli életét,
Ormok trónján, mint hegyi isten: szél üvölti énekét,
Roppant sziklák lábán áll, akár Mennybe néző monolit,
Esőpászmán alásírja jégcsapok sírta könnyeit.
Örök télnek hűs csarnokából tavaszhúrt pendít a völgy felett,
Ajkairól a tavasz lelke alászáll, mint lélegzet;
Igaz király, ő uralkodik, magasban a büszke hegy,
Árnyékában énekel neki hálásan egy vörösbegy.