Reményt hozó évszakok
Tél volt, amikor a szemünk egymásért csillogott,
Gyöngéd szeretettel magadhoz ölelt a két karod.
Kósza vándor, fehér köpenyét lábunk alá terítette,
Jégcsapok tükrében szépítkezett az álmos reggel.
Tél volt, amikor piruló arcomat megsimogattad,
Hideg, fázós tenyerembe forró csókokat kaptam.
A fenyves erdők hátán átviharzott a kegyetlen tél,
Jégpompába öltöztetett mindenkit, akit csak elért.
Tél volt, amikor a szomorú ködben fülembe súgtad,
Bíborfelhők égő színei ívelnek, szerelmes szívedben.
Üvegablakok, óriáskertjében jégvirágok sokasodtak,
Csilingelő hóvirágok a hegyoldalnak, tavaszt hoztak.
Tavasz jött, amikor a fák zöld kupolákat bontottak,
Vadvirágok a réteken nyújtózó szirmokat nyitottak.
A tarka lepkék udvaroltak, s a kankalinnak bókolok,
Reményt hozó évszakokban, kedvesemre gondolok.
Tavasz ment, amikor a lombok takarták a fészket,
Fenyőfaillat, ölelte magához az egész mindenséget.
Magba váltott a réti iszalag, bóbitákat vitt a hajnal,
Szelek hátán szállnak boldogan a szerelem magvak.
Nyár jött, táncot ropva a réten, rózsaszirom nyílott,
Zöldellő mező felett a boldog égen, pacsirta dalolt.
Fekete hollók kerülgették a fehér bárány felhőket,
Zsákmányra leselkedtek az éles szemű kék ölyvek.
Nyár lopakodott tova, vállára vette csúf köpenyét,
Amelyből kihullott sok virág, már alig érezni illatát.
Fölfeslettek a szürke fellegek, tengerszem született,
A pokolból nyargalt föl a víz, mint akinek esze ment.
Az ősz lassan közeledett, szívem majd kettéhasadt,
Könnyeimet rejtve, szomorúan jártam a hegyoldalt.
Dörgő égből, villámok cikáztak, sírjukba dőltek a fák,
Korbácsolja az embert, a kincseitől meglopott világ.
Reményt hozó évszakokban, kedvesemről álmodom,
Majd’ egy hóval takart reggelen, az ajtómon bekopog.
Zúgnak már vad szelek, rohannak ólomszín fellegek,
Színes lepkék szép enciánnak, búcsúcsókot hintenek.
Glica