A városban sorban ragyognak a lámpák,
S megfojt ez az érzés, s az álmatlanság.
Fülemmel követem a halk rádió zaját,
S felfedezem benne szívem új dallamát.
Nem tudlak elfelejteni, valahogy nem megy,
Ma már olyan mint egy hatalmas hegy.
Tudom a tetején ott büszkélkedik emléked,
Mit lerombolni azt hiszem már sosem lehet.
Hiába nézem a sápadt alkonyon az arcokat,
Nincs aki kitörölhetné a régi, édes álmokat.
Mért vagy most olyan messze, távol tőlem?
Mért nem foghatod meg újra kicsiny kezem?
Mért nem lehetünk végre ismét boldogok?
A válaszok között is csak bután találgatok.
Élet, vagy a sors mi börtönbe taszít minket?
S kínozva tovább és tovább éltetve mindent?
Érzem lassan megfojt ez a gondolatmenet,
Ablakom kinyitom, vacogva kapom el a szelet.
Minden már csak szenvedés a lelkemben,
Sohasem lesz gyönyörű remény a szívemben.