Elvesztettem – én balga! – az örökkön zöld fényű ragyogásomat,
Nyárból őszbe, őszből télbe öltözött át a virágzó palást:
Már nem csilingel fülemben a fűszálakon táncoló harmat,
Már nem igéz körém a suttogó természet éltető varázst.
Bánathideg december van, minden fekete, és minden fehér,
A vastag hópaplan mély alvásra vette rá az élő tájat,
A fákat nem smaragdlevél, nem gyémántvirág tarkítja, csupán dér,
Az ég többé nem kék: sötét, mint a föld gyomraiba fúrt vájat.
A madarak elhallgattak, daluk nem járja be a levegőt;
Harkály hernyóhúsra éhes csőre már nem kopog be a fákon,
Feketerigó-kórus nem trilláz messze minden szürke felhőt,
Nem figyelmez reánk kíváncsi galamb a kopasszá lett ágon.
A mókuscsalád mogyoróval álmodik meleg odújában,
Fürge gyík nem napozik naphosszat csupasz sziklabuckák hátán,
A színpompás pillangó nem szálldos tarka rétek pompájában,
A darázspók kristállyá lett üres hálót hagyott hátra árván.
A fák és bokrok közt kacskaringó vidám ösvények kihaltak,
A vaskilincsű kapukat kulcsra zárták: túl néma lett minden,
A vizek magányos szomorúsággal hideg tükörbe fagytak...
...ki viszi el messze a szíveket megdermesztő telet innen?
A csúcsos sipkás kilátó búsan magaslik a szürke égbe,
Homályba fodrozott, kiúttalan horizontok felé tekint,
Tudván: messze-messze tőle, a legzordabb tél bennem megy végbe,
Mert hiányzik ő nagyon, és nem tudom, hogy lesz-e tavasz megint...